|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 11 találat | lapozás: 1-11 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Csáth Géza 1997. május 23.Kiss Ferenc irodalomtörténész 1985-ben agyvérzést kapott, azóta annyira fölépült, hogy ki is tudja fejezni magát. Az írói etikátlanságnak egy kirívó példája nyomasztja. Mindez Dér Zoltánnal /Szabadka/ kapcsolatos. A 70-es és 80-as években Kiss Ferenc számos írása jelent meg Dér Zoltán neve alatt. Akkor Kiss Ferencnek megélhetési gondjai voltak ezért eladta akkori írásait Dér Zoltánnak. Emellett Kiss Ferenc temérdek Csáth Zoltán, Kosztolányi Dezső, Szabadka, Újvidék vonatkozású jegyzetét odaadta Dér Zoltánnak, ezek kutatómunkájának eredményei voltak. Dér Zoltán az Üzenet főszerkesztője, egyszercsak nem küldte tovább Kiss Ferencnek a szabadkai folyóiratot. Kiss Ferenc később döbbent rá: azért nem küldte a lapját, mert az ő tudta és beleegyezése nélkül közölni kezdte írásait, de saját neve alatt. Amikor Kiss Ferenc - lassan felépülve - kezdte visszakérni saját jegyzeteit, akkor Dér Zoltán egy részt visszaadott, de a többit letagadta. Megdöbbentő: Kiss Ferenc felsorolta, hogy Dér Zoltán megjelent könyvei közül melyeknek ő a "társszerzője": Csáth Géza emléke, Örvénysodró, Írások az élet jó és rossz oldaláról, Szembesülések, kritikák, tanulmányok, Szülőföld és költője, Perben a pusztulással. /Kiss Ferenc: Dér Zoltánról. = Élet és Irodalom, máj. 23./2004. július 16.Júl. 15–18. között a zentai Térzene Irodalom és Művészeti Társaság közös rendezvényeként Zentán tartja idei vándorgyűlését az ITÁSZ (Irodalmi Társaságok Szövetsége). Az idei téma: Tömb a szórványban. Az első napon ITÁSZ-közgyűlést tartottak, a másodikon irodalmi estet, végül a harmadikon előadásokat tartanak. Érdekesebb témák: Hódi Sándor: Végvidéki lelkiállapot; Vajda Gábor: A délvidéki irodalom; Alexa Károly: Csáth Géza és a Bácska, majd Furkó Zoltán: Herczeg Ferenc munkássága című előadása hangzik el. /(Bajna György): Irodalmárok vándorgyűlése. = Hargita Népe (Csíkszereda), júl. 16./2007. április 20.Csáth Géza Janika című drámáját mutatja be április 20-án Szatmárnémetiben az ottani Északi Színház Harag György Társulata Bérczes László rendezésében. Szabó Tibor A pincér dalai című egyéni előadóestje lesz április 20-án Sepsiszentgyörgyön, a Tamási Áron Színház kamaratermében. A pincér dalai szövegkönyvét Tompa Andrea és Fehér Csaba írta. /Márton Éva: A Janika Szatmáron. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 20./2007. szeptember 22.Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE), anyaországi és határon túli magyar kulturális szervezetek közös szervezésében Kolozsváron rendezi meg a XII. Kárpát-medencei Magyar Kulturális Napokat. Szeptember 20-án az ünnepélyes megnyitón a Bethlen Kata Diakóniai Intézetben Dáné Tibor Kálmán, az EMKE ügyvezető elnöke emlékeztetett: a tizenkét évvel ezelőtt a budai Várban elkezdett rendezvénysorozat három éve már az anyaország határain túli régiókban folytatódik. Felvidék és a Délvidék után idén Erdélyen, Kolozsváron és környékén a sor, most először Magyarországról is érkeztek részvevők. Kálóczy Katalin, a magyarországi Oktatási és Kulturális Minisztérium közművelődési referense, arra emlékeztetett, hogy a népi kulturális értékek művelői egyszerre értékmegőrzők és értékteremtők is. Siflis Zoltán, a vajdasági küldöttség vezetője azt emelte ki, hogy a balkáni háború miatt a világból kirekesztett délvidéki magyarság alkotókedve nem lankadt. Göncz László, a muravidékiek vezetője, a magyar lelkekben fellelhető közös eszmei haza éltetését tartotta fontos célnak. Dr. Kötő József EMKE-elnök rámutatott, mind a tizenkét találkozó legfőbb üzenete az együvé tartozás. A műsorban Krnács Erika előadóművész és Bakos Árpád zeneszerző-muzsikus (Vajdaság), Kardos Endre nótázó (Muravidék) és Érsek Csaba Sándor csángó népdalénekes lépett fel. Szeptember 21-én a küldöttségek képviselői és az erdélyi országos hatókörű magyar szakmai civil szervezetek vezetői tanácskoztak. Megkezdődtek a Kisebbségi Magyar Filmnapok, amelynek során a délvidéki, muravidéki, kárpátaljai filmkészítésbe nyerhetnek bepillantást az érdeklődők, és bemutatják magyarországi diákfilmesek produkcióit, valamint erdélyi filmes programra is sor kerül. Zágoni Balázs, a kolozsvári Filmtett filmes folyóirat főszerkesztője elmondta: amikor hét évvel ezelőtt a lap indítására vállalkoztak, úgy néztek rájuk, mintha legalábbis az erdélyi magyar banántermesztést akarták volna meghonosítani, azóta azonban nemzetközi filmes fesztiválja is van Kolozsvárnak, létrejött a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem, ahol magyar filmes szakembereket képeznek. A délvidéki filmesek részéről Siflis Zoltán filmrendező elmondta: a 60-as évektől kezdődően náluk létezett magyar filmgyártás, dokumentumfilmeket, játékfilmeket készítettek. A 90-es évek elejéig Újvidéken néhány alkotó szinte folyamatosan dolgozott, 14 nagyjátékfilm, számtalan tévédráma, több száz dokumentumfilm született, amelyek készítői magyarok, és a magyar kisebbséget érintő tematikákat is feldogoznak. A 90-es évek derékba törték ezt a folyamatot. Az alkotók nem adták fel: a tíz éves kiesést követően anyaországi forrásokból kezdték újra a munkát. Most három vajdasági alkotást vetítettek, két rövidfilmet és egy nagyjátékfilmet. A 2003-ban Iván Attila és Bicskei Zoltán rendezésében készült Alföldi opus című lírai portréfilm Nagy József táncművészt mutatta be. A Tűzút 2005-ben készült, Iván Attila és Bicskei Zoltán munkája, a forgatókönyv Csáth Géza Frigyes c. elbeszélése alapján készült. A harmadik alkotás nagyjátékfilm, Nagyapáti Kukac Péter mennybemenetele (1999), Bicskei Zoltán rendezésében. A hányatott sorsú autodidakta festőművész életútján keresztül a délvidéki ember életérzésébe, valóságába nyújt bepillantást. A délutáni programban a Lakodalom lesz a mi utcánkban – Egy letűnt kor muravidéki magyar lakodalma (2006) c. filmet, illetve kárpátaljai magyar dokumentumfilmeket vetítettek. Szeptember 21-én képzőművészeti- és fotókiállítást nyílt, amelyekhez „társult” a galéria egyik állandó kiállítása, az Erdélyi íróportrék, Paulovics László grafikái. Kepe Lili a szlovéniai művészek Muravidéki reprezentatív képzőművészeti körkép elnevezéssel bemutatott munkái kapcsán elmondta: Lendva az egyik legtávolabbi régió, ahonnan vendégek érkeztek erre a „családi találkozóra”. Győri Lajos a Kárpát-medence képekben című fotókiállítást ismertette. A budapesti kiállításra hét éve gyűjtik össze a magyar fotósok alkotásait, idén a teljes anyag Budapestről Szlovákiába, Felvidékre, majd Erdélybe látogat, tervek szerint Kolozsváron tavasszal lesz látható. Kárpátalja ezredéves népi kincsei címet viseli a harmadik kiállítás, Zubánics László fotóiból, aki elmondta: Kárpátalján 1945 után a magyarsághoz való tartozás tudatának még a csíráját is próbálták kiirtani. Paulovics László grafikusként indult, majd szinte minden képzőművészeti műfajban alkotott, rendkívül sokoldalú képzőművész. A diktatúra elől elmenekült, 1985-ben Németországban telepedett le, de nem feledkezett meg szülőföldjéről. /Ördög Imre Béla, Farkas Imola: XII. Kárpát-medencei Magyar Kulturális Napok Kolozsváron. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 22./2007. október 22.A 7. Filmtett fesztivál második napja a Filmtett-Duna műhely alkotótábor és az Sapientia Egyetem fotó, film, média szakos hallgatóinak filmjeivel csalogatta a moziba a nézőket. A következő napon Szász János: Ópium – Egy elmebeteg nő naplója című játékfilmjét teltház várta. Csáth Géza regénye nyomán született az alkotás. A Dolina című film – Kamondi Zoltán rendezésében – szintén adaptáció: Bodor Ádám regénye nyomán készült. /Mihály Zsombor: Filmtettfeszt – teltházas lett az Ópium. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 22./2008. március 7.Az összes határon túli magyar színházat szeretné vendégül látni a következő két évben a Pécsi Harmadik Színház, amely arra készül, hogy 2010-ben, az Európa Kulturális Fővárosa (EKF) program évében megrendezze a Határon Túli Magyar Színházak Monodráma és Stúdiószínházi Fesztiválját – közölte a teátrum igazgatója. A vendégjátékokra tavasszal és ősszel kerül sor. Elsőként, március 10. és 12. között a Szatmárnémeti Északi Színház mutatkozik be, melynek Harag György Társulata Csáth Géza A Janika című tragikomédiáját adja elő három alkalommal. Emellett Karády Katalin-, Edith Piaf- és Marlene Dietrich-estjükre is várják az érdeklődőket. A következő vendégük egy hónap múlva a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház lesz. /Határon túli magyar színházak vendégszereplése Pécsett. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 7./2008. április 17.A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulata vendégelőadásában Csáth Géza A Janika című darabját mutatja be a Csíki Játékszín nagytermében április 18-án, Bérczes László rendezésében. /A Szatmárnémeti Északi Színház vendégjátéka Csíkszeredában. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 17./2012. június 4.Összetartozás?Van, persze hogy van, ahol értelmetlen, sőt fájdalmas a kérdőjel. Ilyen a múlt. Összetartozunk a múltunkkal. A történelmünkkel. Minden egyes napjával. Örökre és eltéphetetlenül. Aztán e múlt, e história némely eseményét s alakját megpróbáljuk kitörölni önmagunkból. Az sem megy. Néhány eseményt és alakot gyűlölünk – az meg most, a jelenben szül újabb és újabb gyűlölséget. Nehéz tenni ellene, és egyre kevésbé látom, hogy lehetne egyáltalán. De felejtés, megtagadás, gyűlölet hasztalan: a múlt mi vagyunk. Mi játsszuk tovább. „A harcot, amelyet őseink vivtak, békévé oldja az emlékezés…” Nem oldotta békévé. Ki tudja, talán nem is oldhatja soha. Olyan sebeket ejtettünk egymáson a múltban, amelyek nem begyógyíthatóak. S a megbocsátó belepusztulna a megbocsátásba. Ez nem keresztényi mondat, tudom. S félem is az Istent miatta. S azt is tudom, nincsen kibúvó az utolsó ítéletnél – hát csak azt fogom tudni dadogni, hogy az elkövetett rettenetes bűnöknek csak egyikéről esett szó mindig, csak az egyiknek járt ki a tisztelet s az emlékezés. A mások rettenetes bűneit mindig illett nagyvonalúan megbocsátani, s még inkább elfelejteni. Ez növesztette naggyá ismét a gyűlöletet. A múltunkkal összetartozunk tehát, de múltunk emlékei s az emlékekből, családi legendáriumokból fakadó, jelenbe nyúló ítéletek s gyűlölségek mélyen megosztanak bennünket. Nem mi, most élők leszünk azok, akik ezen felülemelkednek. Sebaj. Egy illúzióval legfeljebb kevesebb. Aztán, persze, összetartozunk ővelük, akiket ezen a napon elszakítottak mitőlünk. 1920. június 4., 16.30. Nem elfelejthető pillanat. S ők – mi vagyunk. Nincs kérdőjel, ha közéjük megyek. Oda, ahol elrongyosodott a csönd, dunyhát húz magára a csecsemősírás is, oda, a hegyek közé. Vagy Kassára, reménykedve, hogy Márai majd megvált bennünket. Vagy éppen a Délvidéken, Csáth rémlátomásai közé. Lám-lám, doktor úr, semmi az ópium iszonyata ahhoz képest, amit a történelem produkált fél kézzel arrafelé… Összetartozom velük. Összetartozás? „»Szeresd a magyart, de ne faragd le« – szóla, / »Erejét, formáját, durva kérgét róla: / Mert mi haszna símább, ha jól megfaragják? / Nehezebb eltörni a faragatlan fát.«” Arany János üzen így a Toldi estéjében, s Hunnia mélysége, csodája világlik fel az üzenetből. A zsírral kevert korommal kent hajú hajdúk bizonysága és tanúságtétele, a nyakas reformáció halk, szótlan, mély ereje és elpusztíthatatlansága. Leborulok eléjük… „S íme virágzik a mandulafácska merészen a télben, Ám csodaszép rügyeit zuzmara fogja be majd! Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon, Vagy hát oly nehezen vártad az ifju Tavaszt?” Íme, Janus Pannonius szelíd szavával szól Pannónia is. A mély zengésű orgonán búgó egyetemes katolicizmus s a szent, templomépítő, fenséges barokk – leborulok eléd… Mert összetartozom véletek is. Összetartozunk mi sok mindennel, csak nem tudunk róla. Vagy nem merünk tudni róla. S mert nem merünk, s mert a múlt elválaszt, s mert mást és mást meséltek szüleink, hát idehaza, idehaza térben és időben, vagyis hát a maradék hazában és ebben a nyomorult, szánalmas jelenben inkább gyűlölködünk. Egyszerűbb is, látványosabb is talán, csak hát, ha így folytatjuk, belehalunk. Ezért inkább menekülök. Gyerekekhez, megjuhászodott önmagamhoz. Odaátra, Wass Albert tizenhárom almafája alá, Nyirő Uz Bencéjéhez, Tamási rengetegébe. Balassi szép szavához, Márai bölcsességéhez. Csáth Gézához, Kosztolányihoz. Ha kell, egészen az Adriáig. Otthon vagyok az Őrvidéken, s ismerem a testőr költő minden panaszát. Enyém Hunnia s Pannónia – s tudom a varázslatot: „Ha új tatárhad, ha kufárhad özönli el a tiszta tájat, ha útaink megcsavarodnak, mint giliszta, ha rátapodnak: te mondd magadban, behunyt szemmel, csak mondd a szókat, miktől egyszer futó homokok, népek, házak Magyarországgá összeálltak.” Illyés is megvigasztal… De növekvő rettegéssel értem egyre mélyebben az ifjú Babitsot: „Gyülöllek: távol légy, alacsony tömeg! / ne rezzents nyelvet: hadd dalolok soha / nem hallott verseket ma, múzsák / papja, erős fiatal füleknek.” Lám, nem is Babitsot: Horatiust. S már nem szállok szembe vele. Mivel otthon vagyok mindenütt, mindenütt a múltban, mindenütt a régi hazában, csak itt nem vagyok otthon, a „varázstalanított” világban és a tömegben, hát én igenis az arany középszert kívánom. Sajnálom. De élni akkor is gyönyörűség. E világ ellenében is… Bayer Zsolt Magyar Hírlap. Erdély.ma 2013. augusztus 29.Kötelékek – kézfogásokA város – Erdély – az ember Augusztus végi gyöngyszem a magyarországi médiából (tévé, rádió, ebből a szempontból egyre megy) Kolozsvártól távolibb nyári fesztivál kapcsán: „érkeztek résztvevők Felvidékről, Székelyföldről, sőt Erdélyből is.” Vagyis ezeknek a szegény magyar „médiaszakembereknek” fogalma sincs a Kárpát-medencei földrajzról, a Székelyföld az ő tudatukban valahol a mitológiában foglal helyet. A Farkas utcában, a Kolozsvári Magyar Napok egyik hétköznapján, déli órában gyűjtött beszélgetésfoszlány: „Makfalviak? Mi Kibédről jöttünk.” Idézhetném a Stuttgartból, a szlovákiai Sepsiből s a világ más tájairól az augusztus 18. (a nulladik nap) és 25. között idesereglőket, baráti beszélgetéseinket – az egymásra csodálkozást. És egy harmadik (ezúttal kettős) idézet: a Kolozsvári beugró című kis kötetünk jól sikerült bemutatóján (ne tessék 50 ezer emberre gondolni!), a Kolozsvár Társaság székhelyén Egyed Ákos hivatkozott a valóban mitologikus figurává lett Bem apó híres mondására, parafrazálva azt a jelenre; annak idején, a Kulcsok Kolozsvárhoz cím alatt még 2000-ben megjelentetett, ugyancsak Korunk-kiadványban a jeles történész így zárta tanulmányát: „Bem kétségbeesett egykori mondása jut az eszembe: »Ha a híd [a piski híd] elvesz, Erdély is elvesz.« S ha Kolozsvár…?” Régiekről – közeledőben A régiektől általában távolodni szoktunk; kell egy alkalom, hogy az irány változzék. És kellenek emberek (legalább egy-két ember) az ébresztéshez. Mostanában – újra? – divatba jött a családfakutatás, az „ősiség” a büszkeség forrása, ahol pedig egy nagy családon belül valóban jelentős, netán nemzeti (országos) vagy éppen európai mércével mérve is számon tartandó eredményt lehet felmutatni, ott a leszármazottak összetrombitálása akár közügyi eseménnyé válhat. Ez történt idén augusztusban, a Gödöllő és Hatvan közti kisvárosban, Aszódon, a Genersich-találkozón. Ha már én is meghívást, majd szót kaptam (70-80 vagy ennél is több, különböző helyekről, az Evangélikus Gimnáziumba érkezett és különböző neveket viselő meghívottak között, anyai nagyanyám révén), két dolgot tartottam fontosnak kiemelni: egyrészt a 19. század második felében és a 20. elején a befogadó nemzet viselkedését, aminek következtében német származásúak sokasága (és tótok, azaz szlovákok, zsidók, románok) lettek-lehettek „jó magyarokká”, mert nem működött, nem úgy működött a nemzeti szabadságharc, a vita Európával, mint manapság; másrészt: a növekvő, még erősen magyar többségű Kolozsvár vonzó városnak számított, egymástól távoli munkaterületek kiválóságait tudhatta, őrizhette magáénak. Ilyen volt például Meltzl Hugó, az összehasonlító irodalomtörténet nemzetközileg elismert egyetemi tanára, és ilyen volt Genersich Antal, aki a kórbonctanban alkotott nagyot, lett akadémikus. Csáth Géza készített róla portrét, a klasszikus tudósok közé sorolva őt, lelkes és szigorú mondatokkal: „A legfontosabb tanítása az volt, hogy az orvosnak látnia kell tudni. Éspedig: látni minden öncsalás, előleges feltételezés vagy kombinálás nélkül. […] Hirdette, hogy a legegyszerűbb, legszerényebb lelki tulajdonságokkal rendelkező ember is sokra, igen sokra viheti, sőt a tudományos vizsgálódásban a tökéletességet közelítheti meg, ha igazi becsületesség van benne és a saját érzékleteit szigorúan, pontosan ellenőrzi.” (Talán nem kell magyarázni, hogy Kosztolányi unokatestvére, Csáth Géza valaki volt a 20. századi magyar prózairodalomban.) Közelebbi időből, éppenséggel 2013-ból is idézhetők Genersich Antal alakját, emberségét méltató sorok. Tompa Andrea Pozsonyban kiadott regényének (Fejtől s lábtól) egyik főszereplője, egy sajátos stílusú orvosnő elmélkedik Kolozsvár és Pest távolságáról, közelségéről, arról, hogy Genersich tanár úr miért kérte végrendeletileg, „hogy ő Kolozsvárt nyúghasson itten a jó kövér házsongárdi földben. Őt ez a város tette naggyá, így mondotta ő maga magáról, s végrendelkezett…” Aztán Tompa Andrea regényhőse így folytatja: „Lehet, ha Genersich is marad Pesten, mikor éppeg megjött a nagy külföldi ösztöndíjból, mert tanúlt ő mindenkinél, Virchow, Stricker, Rokitansky, az összesnél, ki akkoriban nagy volt, s akkor ő világkarriert csinál. Lehet. Nem tudni. Akkor kellett volna neki adni a tanszéket odafent. S lehet, Pestről tud valaki világkarriert csinálni. De akkor ő le lett küldve ide, Kolozsvárra, hol még semmi egyetem nem volt, csak egy kis orvostani intézet. S mikor ő érkezett ide, az intézet könyvtárában volt szám szerűen 12 darab könyv, s pár műszer, mit már senki nem használt más egyetemeken. Aztán Genersich itten felépített mindent, istenem. Irtóztató nagy dolgokat vitt végbe, csak éppeg a világhírnévtől esett igen messzire. S akkor ez a hatalmas ember, kinek gyermekei úgyszintén elvesztek a háborúban, itten akar nyugodni. Mert ez neki a haza, ez az ő egyeteme, hiába, hogy itten nem volt neki az Akadémia, mi leghőbb vágya minden tudósnak.” Egy fiatalabb „jövevény” Genersich Antal Nagyszombaton (1842-ben), Meltzl Hugó Szászrégenben (1846-ban) született. Kós Károly fiatalabb jövevénynek számított Kolozsvárt (születési adatai: Temesvár, 1883), hiszen ő már a kolozsvári Református Kollégium diákjaként érettségizett. Hozzá képest Dávid Gyula (Árvapatak, 1928.) mindenképpen fiatal kolozsvári, ő a székelyudvarhelyi iskolából egyenesen a Bolyaira érkezett, itt készült tovább az egyetemi, a tudományos pályára – aztán jött 1956, majd a hat év börtön, a kirekesztettséget végre feloldó szerkesztői állás a Kriterion fiókszerkesztőségében – a többi pedig ismert. Legalábbis illene, hogy a fiatalabb nemzedékek ismerjék irodalomtörténészi teljesítményét, beleértve a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon újabb (utolsó) köteteinek a tető alá hozását. A hősies munkákból Dávid Gyula sosem fogy ki, ezek közé tartozik a romániai 1956 történetének, résztvevői, megszenvedői adatainak szakszerű összegyűjtése-feldolgozása. A tekintélyes születésnap, a 85. alkalmából Egyed Péter alapos összefoglalást írt a Helikonban (Dávid Gyula, az irodalomtörténész), és itt olyan Dávid-tanulmányokat hangsúlyoz, amelyekre korábban nem eléggé figyeltünk. Ha valakinek, Dávid Gyulának igazán meg lett volna az oka, hogy az őt ért súlyos sérelmek következtében ne keresse az erdélyi magyar és a román irodalom közti összekötő szálakat. Ám a tekintélyes életkort fiatalos tartással megérő irodalomtörténész, a korábbi legjobb erdélyiek örökségéhez hű Dávid Gyula ma is felül tud emelkedni az elfogultságokon, higgadtan mond ítéletet nehéz helyzetekbe került (magyar) kortársairól is. Indokoltan írja róla Egyed Péter, hogy „Dávid Gyula az egyik legkvalitásosabb, eleven erdélyi szellemünk és lelkiismereti emberünk, az olyannyira szükséges, kérlelhetetlenül pontos iránytű.” Kolozsvár, 2013. augusztus Sokan, több tízezren mondhattuk újra – szomorú, rengeteg kolozsvárit végleges távozásra késztető évtizedek után –, hogy nekünk ez a haza (erről beszélt Horváth Anna alpolgármester, a főszervező Gergely Balázs és tulajdonképpen Emil Boc is), tulajdonképpen itt van a mi egyetemünk (hátha már innen is világhírre lehet jutni), és talán ismét eleven (lesz) az erdélyi szellem. Persze, régi és új illúziókat a helyükre kell tenni. Számomra érdekesen csengett össze a Jókai utcában, az EME túlzsúfolt termében az ingyen-autonómia (Sabin Ghermannal) s az Apáczai Líceum udvarán az ingyen-gulyás hangulata-illata; természetesen utóbbi rendezvény volt a messze népesebb. (Babgulyás, gombóc, palacsinta – ez a Farkas utcában, öt lej ellenében – „emberi fogyasztásra alkalmasnak” bizonyult, magyarul és románul beszélőknek egyaránt.) Élmények, első benyomások már-már végtelen sorát kell még végiggondolnunk a Kolozsvári Magyar Napok negyedik kiadásának zárása után. Ahogy nem voltunk kevesen egy nagy grafikus nemzedék ünnepinek szánt kiállítás megnyitóján, 18-án (a Minervában), elmondhatjuk, kevésnek bizonyult a tér (mindenekelőtt a szék) az István, a király főtéri gáláján, augusztus 25-én este-éjszaka, de az emberek türelmesen álltak, akár nyakukban kisgyerekkel; mellettem egy fiatal férfi végig énekelte a Szörényi-Bródy szerzőpáros művét. Ha nem is arról, hogy mi történt ezen a héten Kolozsvárt, legalább abból kellene néhány emlékképet föleleveníteni, ami igazán tetszett a műsorokból (már ahová sikerült eljutni, túl azon, amit a Kolozsvár Társaság vagy a Korunk rendezett, ahol szövegelni is illett). Meg sem kísérlem belefogni a felsorolásba. Egy dologról azonban nem lehet hallgatni: az emberi tényezőre gondolok. Az egyéni teljesítményekre (szervezésben, művészetben-irodalomban, gasztronómiában stb.) és közösségben (ugyancsak szervezésben, kiadói munkában, művészetben). Sokan vizsgáztak jól, sőt nagyon jól, már azzal is, hogy nem egymásnak feszülve, egymás ellenében akartak kitűnni, kolozsváriaknak és a vendégeknek bizonyítani. Ennek a hangulatnak a megőrzésével Kolozsvár készülhet a két év múlva esedékes sereglésre, az Európa Ifjúsági Fővárosa rendezvényeire – és reményeink szerint a 2021-es Európa Kulturális Fővárosa megbízatásra. A 2013-as siker növelheti a város önbizalmát, biztathat, hogy annak a kis könyvnek a címlapján látható, megállásra figyelmeztető tábla a piros szélű háromszögben a királyi lovassal egyre többeket késztet majd „kolozsvári beugróra”. KÁNTOR LAJOS Szabadság (Kolozsvár) 2017. február 4.A promenád átfestett padjaiBeszélgetés Bogdán László költő-íróval a végső látomásról szülővárosa, élettere, Sepsiszentgyörgy egyre inkább képzeletbelivé válik benne. Egyébként is mindig máshol szeretett volna lenni, bárhová is érkezett. Bogdán Lászlót arról is kérdeztem, milyen viszonyban van Vaszilij Bogdanovval. – Milyen Sepsiszentgyörgy él önben? A fiatalban, a sikeres költőben-íróban, a mai Bogdán Lászlóban? – Sokat kerestem erre választ, ennek megfelelően sokat is írtam róla. Ahogy telik az idő, egyre erősödik bennem egy képzeletbeli Szentgyörgy képe. Ez a város nyilvánvalóan már nem a kamaszkoromé, ahol mindenki ismert mindenkit, ahol bármennyire is bornírt és félnótás volt a városlakók nagy része, mégiscsak érződött valami otthonosság. Megnőtt, már nem az a patriarchális kisváros, amely az én fiatalkoromban volt. – Ez sima nosztalgia, vagy egyszerűen ma is a régi várost szereti? – Kérdéses, hogy szeretem-e, vagy én is háborúban állok vele, mint Csiki László barátom, aki írt is egy Háborúk című vallomást. Tény, hogy fiatalkorom regényeinek színtere Sepsiszentgyörgy, azóta viszont elköltöztem erről a promenádról. Más vidékre, más vizekre. – Miért? Átfestették a promenád padjait? – Úgy éreztem, hogy már az 1981-ben elkezdett, 1989-ben befejezett Promenád című regénytrilógiám, később pedig azok a részei is – Az agitátorok éjszaka és A szoros délben –, amelyek a nyolcvanas években nem jelenthettek meg, részben már elmennek más terepre. A kilenc történet részben Bukarestben játszódik, a Fekete-tenger partján egy hajón. Részben pedig egy álomvilágban, ami azt a kérdést is felveti, hogy milyen mértékben volt reális az a város, amiről én írok. Létezett-e egyáltalán, vagy csak bennem volt meg? De ezek a kérdések már nem foglalkoztatnak. A kilencvenes években írt, Az ördög Háromszéken című regényemmel bizonyos mértékig még a Promenád világát folytatom, de már másként, előtérbe kerülnek a mellékszereplők, főként Hutera Béla, egyik visszatérő hősöm. Az ő élettörténete folytatódott a Drakula egyik fejezetében, de ezekben épp csak feldereng Szentgyörgy. – Soha nem tartott tőle, hogy egyszer csak szembejön az utcán Hutera Béla vagy másik hőse? – Nem, mivel bármennyire is életszerűnek tűnő történetek szereplői, ezek a történések fikciók. Mi a fikció, és mi az élet? – mostanában ez kezdett foglalkoztatni. Igaza lehet a vak argentin látnoknak, miszerint a valóság tulajdonképpen illúzió. Viszont azt is jelezte, hogy amit egyszer leírt egy könyvben, bármikor valóságossá is válhat. Ezekkel nem szabad játszani, és mégis játszunk, mert rá vagyunk szorulva. – Fiatalkorában ön is rászorult erre a veszélyes játékra? – Én akkoriban nem írtam, hanem olyan emberek között éltem, akik vagy írtak, mint Csiki László, vagy verseket mondtak, titokban, mint Visky Árpád. Ültünk egyszer nála, és megkérdezték tőlem: te is írsz? Persze, mondtam, majd hazamentem, és kínomban megírtam az első úgynevezett versemet, a Halotti beszédet. Aztán írtam egy elbeszélést Talán az ördög címmel, amelyet elküldtem az Ifjúmunkásnak, s azzal felfedeztek. Az Igaz Szóban Székely János költő-szerkesztő A selejt lázadása címmel írt egy amerikai beatköltőket elutasító pamfletet az akkoriban megjelent Üvöltés című antológia kapcsán. Ugyanakkor közölte névtelenül egy jobb sorsra érdemes szentgyörgyi fiatalember versét, ez volt a Halotti beszéd. Az írás és a névtelenül megjelentetett vers nagy visszhangot váltott ki, reagált rá Gál Ernő, Sütő András, Szilágyi Domokos és Lázár László is, nevetségesnek tartva, hogy 1967-ben egy szentgyörgyi fiatalt tesz felelőssé Amerika állapotáért. Ennek következtében kiutaltak viszont a versért egy 200 lejes honoráriumot, épp sorkatona voltam, a pénzből meghívtam az egész szakaszt. Ez volt az első nagy írói sikerem, a botrány pedig arra is jó volt, hogy így kapcsolatba kerültem az említett írókkal. – Újságírói utazgatásokkal és íróasztal melletti munkával, no meg a Sugás, majd a Kripta vendéglő értelmiségi törzsasztalánál teltek a következő évek. Milyen volt az akkori Románia-képe? – Dali Sándor főszerkesztő 1971-ben egyéves bukaresti fejtágítóra küldött, akkor ismerkedtem meg a főváros kulturális életével, tele hatalmas egyéniségekkel, akiket a kommunista hatalom már igyekezett kiszorítani az országból. Megismerkedtem a nagy román írók műveivel, a székely falvak világa mellett ekkor kezdett érdekelni a Balkán is, ez a furcsa, jellegzetes katyvasz, amelybe mi, magyarok úgy csöppentünk bele, mint légy a tejbe. Ám miközben a két világ párhuzamosan kezdett hatni rám, már egyikben sem éreztem magam igazán otthon. – Volt, ahol mégis otthonosan érezte magát? – Útközben. Ha elmentem, visszavágytam, ha itthon voltam, máshol szerettem volna lenni, sehol nem volt otthonosság-érzésem. Utazni akartam, meg akartam ismerni a világot. Igazából nem is törekedtem arra, hogy valahol megállapodjam. Szerencsére, teszem hozzá. Azért is írok, hogy valahová eljussak végre. Az egyik Vaszilij Bogdanov-versben kérdésként fogalmaztam meg: a végső látomásig. Ha van ilyen. Amint lehetett, nekiindultam a világnak, de nemcsak Bécs irányába, egy ösztöndíjjal több hetet töltöttem például Oroszországban. Aztán egy társasággal hajóztam az Adrián, régi vágyam volt hajóról nézni a csillagokat, mint hajdanán a rómaiak, mint egyik kedvenc íróm, Marcus Aurelius. 1990 után azt folytattam, amit korábban elkezdtem, a regényeim immár sminkeletlenül jelenhettek meg. Egyre bonyolultabb lett azonban minden, jöttek meglévő művek átiratai, majd a szerepek, először a Csáth Géza-ciklusban, majd Az erdélyi Madonnában, aztán a Ricardo Reisben, aki Pesoa egyik alakmása. Végül pedig jött Vaszilij Bogdanov. Kovács András Ferenc „találmánya”, aki Asztrov doktor, a kitalált költő, KAF orosz alakmása verseit írva az egyiket nekem, Vaszilij Bogdanovnak ajánlotta. 2007-től kezdtem írni a Vaszilij Bogdanov-verseket, négy könyv már megjelent. – Egyfajta mágikus realizmus bontakozik ki ennek a „rekonstruált” költőnek az életművében? – Miért ne? Mindig is a kiszolgáltatottságról akartam írni, az autentikus létezés esélyei érdekeltek, és úgy éreztem, arról a kiszolgáltatottságról, amelyben a huszadik század költői voltak, mégiscsak egy orosz-szovjet költő jelmezében tudok leginkább írni. Előbb megalkottam Bogdanov életrajzát – fiatalkorában Párizsban élt, 1925-ben hazatért, és rázárult a Szovjetunió kriptafedele –, majd a biografikus verseit, ami azt jelenti, hogy a versei levezethetők az életrajzából. Egész jó viszonyban vagyunk egymással, időnként az az érzésem, hogy ténylegesen él, vele álmodom. Tíz éve betölti a mindennapjaimat. – Az 1990-et megelőző időkben írt regényei hőseinek nagy részét különösebb zökkenő nélkül átköltöztethette az új világba. Ennyire a jövőbe látott? – Nem, a kommunista időkben úgy éreztem, hogy amúgy is az íróasztal fiókjának írok, s ezért kikapcsoltam az öncenzúrát. A cenzúra meg, gondoltam, amúgy is azért van, hogy ha valami nem tetszik neki, akkor kivágja. A Helyszínkeresések forgatáshoz című regényemmel például a magam ámokfutó, dilettáns módján Bukarestben elkezdtem keresni valamit, s a mai szent napig azt folytatom. A négy, hősök és helyszínek megidézése tekintetében részben összefüggő regénnyel – Az ördög Háromszéken, Drakula megjelenik, Bűbájosok és Hutera Béla utolsó utazása – azonban lezártam annak a világnak a megidézését. A Tatjánával, a Ricardo Reisszel és Vaszilij Bogdanovval másik korszak kezdődött, amikor kiléptem a világba. A Tatjána-trilógiában ugyan rengeteg erdélyi részlet van, de egy hajón játszódik, és esetenként már nem lehet tudni, hogy elképzeli-e a szerző, vagy játszanak vele a földönkívüli halhatatlanok. – Reálisnak tartja a saját életét? – Egyáltalán nem, ezen sokat gondolkoztam. Ha a hetvenes években elmegyek az országból, minden bizonnyal meg sem születik az irodalmi életművem, vagy egészen más lesz. A regényeimben amúgy alig van önéletrajziság, annál több van viszont a verseimben. A költő mindig magáról ír. – Nemrég jelent meg a Ha mégis visszamennék című verseskötete. Ki? Hová? – Oda, a hetvenes évekbe. A kötet részben olyan verseket tartalmaz, amelyek még nem jelentek meg a saját könyveimben, részben olyanok, amelyeket Bogdanov írása közben írtam, főleg felkérésre. Az Álarcosbál című záróciklust viszont direkt ide írtam, abban végigmegyek az alakmásaimon. – És a többiek, a kortársak, az erdélyi magyar irodalom merre tart? – Egészen 2012-ig, nyugdíjazásomig írtam a céhnek lektori véleményeket. Az utolsóban egyszerre írhattam Márton Evelin, Potozky László és Hercza Mikola köteteiről, meg is jegyeztem: ritkán volt olyan éve az irodalmunknak, amikor három ilyen tehetség egyszerre jelentkezett. Előbbi kettő azóta ezt igazolta is, de meggyőződésem, hogy Mikola is fogja. A „régebbiek” közül nagyon szeretem KAF, Fekete Vince, Lövétei Lázár László verseit, Orbán János Dénest, Sántha Attilát, László Noémit. A nyolcvanas években azt gondoltam, hogy minden elapad, vége lesz az erdélyi irodalomnak. És nem lett vége. Csinta Samu Bogdán László Költő, író, újságíró, a Magyar Művészeti Akadémia tagja. Sepsiszentgyörgyön született 1948. március 8-án. Iskolai tanulmányait a Székely Mikó Kollégiumban végezte, érettségi után segédraktárnok, állategészségügyi munkás, keramikus, nevelő, művelődési aktivista, majd 1969-től a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör belső munkatársa volt. Első verse az Ifjúmunkásban jelent meg. 1987-től A Hét című bukaresti hetilapnál dolgozott. Az 1990-es évektől a Háromszék napilapban politikai, kulturális és művelődéspolitikai cikkeket közöl. VERSESKÖTETEI: Matiné (1972), Ingaévek (1984), Az erdélyi kertmozi (1995), Átiratok múzeuma (1998), Argentin szárnyasok (2001), Az erdélyi Madonna (2004), P. a ketrecben (2004), Fogolyvadászat (2005), A démon női alakot ölt (2006), Szindbád a taligán (2007), Felröppenő flamingó (2009), Ricardo Reis Tahitin (2009), Vaszilij Bogdanov: Arcok a forradalmi menetoszlopból (2012), Vaszilij Bogdanov: A végzet kirakós játékai (2013), Vaszilij Bogdanov: Az illuzionista és a szörnyeteg (2014), Vaszilij Bogdanov: Ricardo Reis Szibériában (2015), Ha mégis visszamennék (2016). PRÓZA: Helyszínkeresések forgatáshoz (1978), Címeremben két hattyú (1980), Luca-napi időjóslások (derűs ufós történet, 1985), Promenád, avagy a jobb kézre húzott kesztyűk városa (1989), A késdobáló, avagy a jobb kézre húzott kesztyűk városa (1991), Eltűnés, avagy a jobb kézre húzott kesztyűk városa (1994), Agitátorok éjszaka (1996), Az ördög Háromszéken (1997), A szoros délben (2002), Drakula megjelenik (2002), Hol vagytok, ti régi játszótársak (2003), Bűbájosok (2005), Hutera Béla utolsó utazása (2007), Tatjána (A kintrekedtek I., 2008), A polinéziai útvesztő (2009), A vörös körben (A kintrekedtek II., 2010), A két boldog fénygombolyag (A kintrekedtek III., 2011). Elbeszéléskötetek: Játék, mozgó tükrökkel (1983), A bőrönd elföldelése (1986), Szentgyörgyi Demokritus (1999), Ház a kopár hegyen (2000), Öt korsó sör a Golgotában (válogatott elbeszélések, 2000), A felesleges utazás (2008), Az önpusztítás módozatai (2016), MŰFORDÍTÁS – Petre Stoica: Nyulak és évszakok (versfordítások, 1978). DÍJAK, ELISMERÉSEK: Látó-nívódíj (1992, 1998), Füst Milán-díj (1993), MÚRE-nívódíj (1995), Déry Tibor-jutalom (1999), Arany János-jutalom (2000), Márai Sándor-díj (2008), József Attila-díj (2010), a Román Írószövetség prózadíja (2000, 2010). Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. november 15.Mit kíván Szabadka? – Halottak napjától virágvasárnapig című előadás a Gong színházbanKőkemény kérdések, mégis könnyed, gyakran szinte a bohózatba illő hangvétel. Népek és nemzetek tragédiája, az új világrendben a helyüket kereső hősök, a politika folytonos alakulása ellenére is állhatatos hazaszeretet. Összekuszált emberi viszonyok; zavaros, furcsa szerelmek. A magyar történelem mindmáig kibeszéletlen fejezeteiről szólt csütörtök este a Gong színházban az Udvari KamaraSzínház Halottak napjától virágvasárnapig című előadása. Három férfi, egy nő és huszonkét év krónikája 100 percbe sűrítve. Az előadás díszlete egyetlen szék – hiányoznak tehát a századelő polgári Magyarországát idéző berendezési tárgyak, Kosztolányi és Csáth Géza álmos, poros Szabadkájának attribútumai. Négy színész játékára és teljesítményére kell hagyatkoznunk – és a darab ennek ellenére, vagy talán éppen ezért remekül működik. A Halottak napjától virágvasárnapig című kamaradarab a magyar történelem máig kibeszéletlen – s talán kibeszélhetetlen – tragédiáját, az első világháború utáni nemzetiségi feszültségeket, a trianoni országvesztést, és a második világháborúhoz is elvezető csalódottság időszakát öleli fel. A darab huszonkét esztendő, három férfi és egy nő történetét állítja színpadra. A rendelkezésre álló dramaturgiai lehetőségeket figyelembe véve szinte természetes, hogy a szereplők különböző őstípusok képviselői: a bohém, szerelemre könnyen lobbanó fiatal tiszt; a végsőkig korrekt és becsületes, egész életében reménytelenül szerelmes hadnagy, és a köpönyegforgató, magát hol demokratának, hol kommunistának, hol szerb nacionalistának valló budapesti zugfirkász mind-mind a korszak jellegzetes alakjai. És ott van a nő: Mária talán a darab legösszetettebb és legérzékenyebb karaktere, Szemerédi Bernadett pedig hitelesen formálja meg a férfiak háborús, forrongó világában a helyét és boldogulását kereső nő alakját. Mária, bár erős és önálló nő – négy háborús éven át képes volt egyedül megőrizni a „hivatalt” – az életét mindig az éppen sikerei csúcsán lévő férfi mellett tudja elképzelni. Szíve ahhoz húz, akinek a bukszája vastagabb, igazi, mély szerelmet pedig éppen a leghitványabb figura, a köpönyegforgató Szépvölgyi Aladár iránt képes érezni csupán. A darab címe Délvidék huszadik századi történetének huszonkét évére utal: a szerb megszállók 1918 őszén, halottak napján vonultak be Szabadkára, a magyar honvédek pedig 1941 tavaszának virágvasárnapján tértek vissza ide. Az előadás ezzel a pillanattal, a magyar katonák könnyes-boldog üdvözlésével zárul – a nézők azonban pontosan tudják, hogy az öröm és a felszabadult ünneplés nem tart már soká. Közhely volna újra és újra elmondani, hogy a nagy történelmi kataklizmák, jelen esetben a trianoni országvesztés milyen mélyen, micsoda elementáris erővel formálta az egyes emberek sorsát. A Halottak napjától virágvasárnapig című darab mégis ezt próbálja elmondani – és az előadás nem közhelyeket fogalmaz újra. A darab karcossága és humora, a szereplők esendősége a huszadik század első felének máig ható tragédiáit egészen közel tudja hozni a nézőkhöz – nem véletlen tehát, hogy a nagyszebeni közönség az előadás végén vastapssal, felállva köszönte meg az előadást. Horváth Dóra / szeben.ro; Erdély.ma lapozás: 1-11
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
